A távolságok hazahúznak

„Korunknak van egy kulcsfontosságú momentuma” – kezdett bele Pusztai Bertalan. „Ez pedig a mobilitás. A világszerte jelen lévő mobilitásnak olyan dimenzióit éljük meg, melyek rendkívüli mértékekben és rendkívül mélyen érintik a társadalmat. Szinte egész társadalmunk mobillá vált, és ez napjainkban, a késő modernitásban alapvető kulturális változásokat is okozott” – részletezte az egyetemi docens.

„Én nem szeretek arról elmélkedni, hogy a mobilitás jó vagy rossz dolog. A mobilitás törvényszerű, mely egyre inkább begyűrűzik a társadalom különböző szegmenseibe. A nagyszüleim nagyszülei körülbelül egymástól 10 kilométerre vagy ugyanabban a temetőben vannak eltemetve. A szüleim 20–30 kilométerre éltek onnan, én 200 kilométerrel messzebb élek tőlük, és a gyermekem lehet, hogy már 2000 kilométerre fog tőlem” – szemléltette példáján keresztül a változást. „Ennek viszont számos érdekes hatása van az életünkre. A mobilitásunk miatt személyes életünkben előfordul, hogy viszonylag rövid idő alatt eltérő környezetekhez kell adaptálódnunk. Például az ember kap egy új munkát egy másik városban vagy országban, és odaköltözik. Ebből adódóan az addigi biztonságérzet, stabilitás és ismeret, melyben felnőttünk és éltünk, csökken vagy megszűnik. Eltűnhetnek olyan megszokott családi hagyományaink, mint például a nagyszülők sírjának látogatása. Folyamatos alkalmazkodásnak vagyunk kitéve egy idegen környezetben, ahol helyt kell állnunk. Egy ilyen szituáció pedig minden esetben stresszhelyzetet okoz, még akkor is, ha pozitív élményként is éljük meg ezeket a kihívásokat” – mesélt a változások következményeiről. „Ezeknek a kihívásoknak és a stresszhelyzetek tompításának egy érdekes formája, ha az ember megteremti az otthonosság illúzióját, illetve annak emlékképét. Ezért nem véletlen, hogy a családfakutatás most lett felfutó hobbi” – jutott el a mobilitás egyik eredményéhez.

Hobbira épült vállalatok

„Bármi, ami az otthon emlékképét idézheti, az ellensúlyozza az idegen környezet negatív hatásait. ’Szöszölni’ az őseink emlékeivel pedig ilyen” – beszélt a nézeteiről. Véleménye szerint ezért nagy siker a családfakutatás. Az sem véletlen, hogy az USA-ban van talán a legnagyobb sikere a világon. Félelmetesen nagy vállalatok épültek rá. „Ezek a vállalatok semmi mással nem foglalkoznak, mint azzal, hogy a múlt emlékeit digitalizálják. Értve ezalatt a születési és halotti bizonyítványt, házassági anyakönyveket, állampolgársági kérelmeket, társadalombiztosítási adatokat és hajós utaslistákat. A hajós regiszterekből kiderülhet, hogy ki mikor vándorolt be az USA-ba például. Amerikában dollár százmilliókat megmozgató vállalkozások foglalkoznak azzal, hogy ezeket az adatokat digitális formában feldolgozzák és hozzáférhetővé tegyék az interneten, melyeknek elérése természetesen tagsági díjhoz van kötve” – beszélt a családfakutatás folyamatáról. „Az Egyesült Államok lakosságának döntő része bevándorló. Van olyan vágy, hogy létrejön az amerikai nemzet, mintegy olvasztótégelyként funkcionálva, de ez nem igazán működik. Láthatóan nagyon erősek a kulturális gyökerek és ráadásul az állam a társadalom jelentős részének biztosítja választott kulturális hagyományai szabad gyakorlását. Ebből pedig következik, hogy kulturálisan meglehetősen szegmentáltak. Bizonyos etnikus kultúrák sajátos formában továbbélnek, sőt továbbfejlődnek, gondolva itt például az írekre és a lengyelekre, akik közismerten nagy kulturális közösségeket alkotnak az USA-ban. Ez a világ teljesen természetesen hozta létre a legnagyobb hobbiját: a családfakutatást. A legnagyobb mobilitású országokban, nyilván a legnagyobb a vágy is az ’otthonszagú’ világok megteremtésére” – fejezte be a gondolatmenetét.

A személyes megtapasztalás

Pusztai Bertalan folytatta: az ember életében eljön egy bizonyos pont, ami az ezután való érdeklődést elhozza. Megjelenik ez már középkorúan, de akkor még nincs rá idő. Amikor pedig már megvan az idő, akkor általában nyugdíjasok vagyunk. „Az én családomban nyugdíjba ment az előző generáció. Ők szerettek volna ezzel foglalkozni, így mondták, hogy talán a munkámból kifolyólag én többet értek ehhez. Így kezdtünk el ezzel foglalkozni. Hosszas kutatások során egészen 1785-ig visszavezettük a családunk egyik ágát” – beszélt saját családjával folytatott kutatásáról. „A családfakutatás folyamata során rájöttem, hogy évekkel korábban már leveleztem amerikai családfakutatókkal, akik az őseim falujában kerestek egy olyan családot, akiknek a családneve ugyanaz, mint az én őseimé” – mesélt egy felismeréséről. „Viszont mivel egy telepes faluról beszélünk a fél települést így hívják, így én megírtam nekik, nem biztos, hogy rokonok vagyunk. Végül az általunk is elindított családfakutatásból évekkel később kiderült, hogy valóban van közvetlen rokoni kapcsolat közöttünk. A levelezésünk eredménye az volt, hogy egy év múlva már repülőn ültek az erősen nyugdíjas korú amerikai rokonaim” – idézte fel mosolyogva az évekig tartó tévhitet.

„Felettébb érzelmes utazás volt, ahogyan elvezettem őket a családunk életének fontos pontjaihoz. Nem a hazatérés érzéséről beszélek, hiszen ők már leéltek egy életet Amerikában, és ott van az otthonuk, hatodik generációs amerikaiak. Sokkal inkább egy nosztalgikus túra volt, katartikus élményekkel. Részletenként összerakták a mozaik darabokat, melyből a végén összeállt egy egész. Az az egész, ami nekem teljesen természetes volt, hiszen gyermekkoromban a részemmé vált” – mesélt a családjával átélt tapasztalatairól. „Egy másik részét érintve a családok eredetét illetően, nem gondolom, hogy az ilyen amatőr családfakutatók történelmi távlatokban gondolkoznak. Ezenfelül pedig nem hiszek abban, hogy a személyes történelmet azért kell ismerni és tudni, mert ez a történelem valamiféle tanítómester lenne, és befolyásolná döntéseinket. Az ember leginkább önreflexiós lehetőséget kap: inkább igazán elgondolkozhat magán, ha egy ilyen nagy folyamatba, emberöltők sorába helyezi be magát. Ha tényleg végiggondolja, hogy benne mi minden folyik össze, elődei milyen döntései nyomán van ő ott, ahol éppen van. Végiggondolja, hogy a nagy, itt Közép-Európában sokszor katartikus változások nyomán, néha közepette hogyan alakul az ő élete. Lehetőséget ad arra, ami bár magasztosan hangzik, de igaz: elgondolkodjon a történelem és az egyén kapcsolatán. Ennek példája az én családom is, hiszen dédnagyapámnak három testvére volt, és elég volt egy testvérének Amerikában maradnia, hogy annak a fantasztikus élménynek a részese lehessek, ahogyan a rokonaim felfedezik a családunk múltját és történetét” – világított rá.

Herédi Renáta